Kinn volt vasárnap a szabadban, hegyet mászott a nagyobbik fiúval. M. ugyanis úgy van a hegyekkel, ha egyet is lát, késztetést érez, hogy megmássza. Ha nem lát, akkor keres, de mindenképpen a tetején köt ki.
Én a vízzel vagyok így. Ha előttem van, le kell mennem a partjára. Sőt, bele is kell gázolnom, ha tehetem.
Vasárnap én itthon voltam, ki sem mentem, olvastam, gyertyát gyújtottunk Anyuval, telefonáltam is. Így telt Advent első vasárnapja.
Egyszer úgyis megosztjuk a velünk történteket.
Egy időben, egy helyen mindig nem lehetünk. A távolléttel is gazdagodunk, csak hozzáállás kérdése, egyben az elfogadás művészetének gyakorlása, és azon képesség használata, hogy adott helyen tudjunk örülni. Ha mindez többször sikerül mint nem, akkor már nyert ügyünk van!
M. egy osztrák közmondást szokott emlegetni:
"Nem táncolhatunk minden búcsúban!":-)